én is jártam ott én is jártam ott

A háznál

erdőt láttam. kúriát.
erdőszélen gyönyörű ménest.
honnan jöttem? nem néztem hátra.
bár egyre közeledő vágta
törte meg a fenyő-csendet.
hát futva tettem meg a száz vagy
százötven yardnyi távot –
átugortam minden kerten,
sövényen, vizslán, árkon.
pocsolya.
kilógott a takaró alól
egy fél térd és
két boka.

***

a kúriához érve
küszöbön rágcsáló lépe,
s bedeszkázott ablak. ajtó.
ellopom. arany gyertyatartó.
testem függönybe akad.
szorul, szorul – fojtogat

***

efféle az apnoé, mi
álmokban tüdők bilincse
s a test nem tudja, hol éri
az ébredés. csak szinte-szinte
s jön egy női név. XXXXX

***

menekvés csak egy van
az ecetszagú pince
s nem lehet tudni, honnan,
de letévedsz egy ingben;
dugva és dugig a pince
lőrével és úri borral,
s lekísér – szinte ingyen –
a süket komornyik, a vak lakáj,
gyér fényben, hajnalok hajnalán –
mert eltűnt a gyertyatartó

***

eldöntöttem, folytatom, jó?
a forgatókönyv közben vált
kezedben fegyver, lábadnál tacskó
lábaidon feslett, zöld posztó
és érzed a légben a halált

közben még dereng valami.
nyilván.
az erdő mélyén
kellett volna hajtani.

vagy ott kezdeni a hajtást.
ha előlről kezdem, hagyják?

A vágta

hogy találkoztam Azzal
– nem egy, már több alakban –
pontosan azon a helyen,
ahol éjjel több alak van
mint nappal – és határos
az igen és esetleg
véget nem érő fagyban
és tápos (értsd: meleg ) telekben;
hát ott baktattam lassan
– fegyberhordozóm esetlen
és éppen szamarammal
szemezett szerelemben;

***

ott, a kopott prérin
hol már csak vadnyulak
költő ezen nem szépít:
tiszta vadnyugat;
a helyőrség még táplál
kulacsban híg melasz van
lovam bírja a vágtát
véget nem érő tavaszban –
még én is bírom a lépést
túl vagyok több holtponton
hátamon száraz gyékény –
övemet megoldom

s hirtelen az egész szobává
majd besurran egy barna hajadon
s nyeli fáradhatatlanul
minden szavamat. lelkem
ölében csillapul.

***

a továbbjutás csak álom
– szemem nem nyitom ki –
túl vagyok bokron-árkon:
fekete liliomfi;
és kezem nem fogja senki
üszkös pár ujjbegyem
fennakad a napfény, bár
szurkos üveghegyem –
hát kérlek, kérlek maradj még
egy ázott hajnalon –
bár létezem egyedül
míg hangomat hallhatom

***

pár napja tart a vágta...
útirány: innen oda.
haja üszkös markomba zárva,
talizmán – vagy micsoda;
és tudom hol találom
ismerem jól az utcát
rokon velem a házsor
ismernek már a kockák
a macskakőből. már távol,
csak haja lóg kezemben;
megcsókolom – százszor:
velem van a velemben.

***

neves vándor, ki láttál
kurtizánt s főurat,
tudd, hogy amerre járnál
már nem áll zikkurat;
csak romokban botorkálsz
olyasmit keresve,
mit többre tartassz romoknál;
– lovadnak lóg a nyelve –
s a zarándoklat már fáraszt,
fel már nem emel,
kötelességből két lábad
rongyosan menetel

***

s hogy hol ér a végső reggel?
rómába futnak útjaink.
néz a köznép. néz, üres szemekkel.
a csatornából egy turmalint
vájok ki. az ürülék
még marasztalja kezem.
felmutatom ürügyként:
álmomban Ezt kerestem,
mit ép kezemben tartok.
e szaros kis kődarab
e féldrágakőnyi érték
e bő ökölnyi harag

melyet szemeid színe övez
mint tengerpartot homok.
megtartsam ezt a követ?
jobb lesz, ha vízbefojtom?

Szonett egy meg nem történt szeretkezésre Szonett egy meg nem történt szeretkezésre Szonett egy meg nem történt szeretkezésre Szonett egy meg nem

Kezdjük most így: ezt szét is bonthatom,
sebészi pontosság – működöm! – tekintetem szétvág
lassan, mint egy alig használt márkás női kardigánt,
mely alatt nem feszül rút melltartó;

nyüszít, mert sejti – tudja –, hogy kevés
hozzám. Nevem sikerül csillagra ordítania;
megannyi csillag bámulja testét:
egy üvegen túli, szivélyes leprakolónia.

És fekszünk egymáson. A tér hideg, fojtogat,
végül engem is kilök magából. Szórólap-
ként falaknak és embereknek csapódva csak száguld

testem át az éteren, lassan szétszóródva...
Távolian ajtócsukódás hallatszik – és bámul.
Csak rész vagyok a csillogó leprakolóniából.

Bretter György Irodalmi Kör

Hétfőn, október 31.-én este 2o:oo órától Bretter György Irodalmi Kör tartatik a Bulgakov kávéház François Bréda pincéjében. Meghívottunk Bálint Tamás, vitaindítója Balázs Imre József. Nagy szeretettem várjuk az irodalom kedvelőit és művelőit.


Pontos cím:
Strada Inocenţiu Micu Klein nr. 17 / Virág utca 17. szám
Kolozsvár, Cluj, Romania

Bretter György Irodalmi Kör

Október 24.-én hétfőn 2o:oo órától Anonymus Bretter-kör tartatik a Bulgakov kávéház François Bréda pincéjében. Nagy szeretettel várjuk az irodalom kedvelőit és művelőit, kedvenc vagy saját műveik felolvasására illetve megvitatására.

Helyszín:

Bulgakov kávéház

Strada Inocenţiu Micu Klein nr. 17 / Virág utca 17. szám

Kolozsvár, Románia

pályázatra beküldött versek

pulton innen és pulton túl

kóboroltam mint korcs kutyák
elfeküdtem ‘hogy por szorong
így történt hogy pár éj után
egy kocsma lett az otthonom

szűk zeg-zugban szekrény mellett
most elmondhatom nagy dolog
nőttem ahogy penész terjed
s kocsmává vált otthonom

arcomat lassan megszokták
pulton innen és pulton túl
figyeltem dekoltázst szoknyát
mivelhogy én már nagykorú

vagyok dolgoztam tanultam
sör mellett pár bechin túl
olvasd lírám pulton túlnan
s én pulton innen írom új

versemet a pincérlánynak
ki átnéz rajtam szorgosan
míg csak ő vonz e kocsmában
s metrumom tőle pontosabb

még nem húz le a lét-szurok
legalább történt ennyi is
nem kell farkamat behúznom
s ha van koronám nem tövis

maradok hát tisztelettel
pulton innen és pulton túl
kötetem csúsztasd farzsebbe
ha rövidkávéd túlcsordult


kérdéses

hogy mi lesz ebből a versből
opus posthum. vagy oposszum
nem lényeg, hogy a szél merről
fúj, az erdőtűz a bosszúm –

lángrakap a lombsátor, mint zsírpapír;
–ha valaki jár a fák hegyén
most nem lennék a helyén –
sebeimet kenegetem – ez a tinta ír

minden bánatra, fájdalomra
(szemét lírám a Rosal-hoz hordjam?)
a háttérben egy szitár sír meg egy asszír;
minden csakrám összeroppan

csak néz a pincérnő szétszórtan
s én rá pazaroltam, mit a kassza bír...

(kitérő:

végre van saját adásom
a neve: pimp my líra
mert van pártíz szarrágó
kinek bling-bling a ragríma)

s így történt, hogy a költő épp ma in da house,
a fák közt, mondhatni Tarzan-féle inda-ház,
keringőm combrasikló, akár lycra-Strauss,
s hogy érthetetlen legyek végre: nyimizsmazs;

kit itt hallgatsz, nem posztposztmodern s nem is goliárd,
egy friss kor elmebajos, bitang gyermeke,
ki nem kóstol pezsgőt, beluga kaviárt,
mert pár elmúlt kor már régen feltelt vele;

maradjon nekem csapolt sör és pástétom,
nem vágyom fals renomé után,
ha egy szót írok le – az is rímel,
nem kell túlessek pár plágium kúrán

(utolsó kitérő:
esőben baktat a baka
lezárásképpen: vizes a valaga.)
egy pest nélküled

látod? a te kedvedért ma édes
ballasztot balaszírozok a téren
s ha szembeköp néha a flegma élet
lesz ki szembeköpje őt – ezt remélem

beérem én már annyival, hogy téged
csak annyira, mint unikornissalétrom
drogosítványommal most kéz a kézben
maradék ép elmém is megbomlom

mert talán volt bennem vajmi érzés
vaj mi margarin – a tej, a tej a lényeg
s hiába, e versem mint kádbélés
és hátamban csak cigarettaténfer

magamra leltem pár artemiszben
reggel afrodité kelt kihűlt kajával
és találok még pár ilyet a téren
elszimplázom magam – sokadmadámmal

sejtem – ilyen üvegszép a minden
csillámló migrén újra láthatáron
ma te vagy a legféltetteb kincsem
mi felhasítja zsenge lágyhatárom


még mindig a pincérlánynak

ez az évszak, hidd el, csupa siralom,
fájdalmam más számlájára utalom,
a jóisten blőd, hogy utamba eresztett,
s most mégis más nő szíve s öle melenget,

kivágod belőlem maradék csendem, eh,
csak jegyzetelsz és kínozol, mint Mengele,
de tudod mit, mikor, hogy, hol és hogyan,
együtt már talán csak a bulgakovban,

mert ennyi jutott nekem és egy kávé,
a számla zsebemé – csókod a számé
már csak egy következő életben lehet.

marad enyém kocsmák asszonyi pírja,
utam fölött a láb – ameddig bírja;
alaktalan tömegben gügyögöm neved.


a muse ment

ma múzsám égő testét
francia borokba fojtom,
száraz ajkain lepkék:
szárnyuk szélén porondom,

s tapsol, tapsol a szép hölgy,
hajába vegyül pár ősz szál,
testemre rajzol pár coeurt,
közben zsebében motoszkál

elém szór pár kopott fémpénzt,
hajolnom csak őelőtte,
s érte több életet élnék,
s merengueről keringőre

váltok, ha úgy kívánja.
váltok én, arcot és testet,
s ha megunja: ennyi mára.
porondom s ajka szétfeslett.


radio/video

udvarlás lehetne. kamera előtt.
mert mindig vannak őrszemek.
magányom ma ismét olcsó meggybefőtt.
szívesen megosztom veled.

dícsérnem kell szépséged, mert
a fény fehér bokájára sár tapad.
alája feszítem ékemet.
talán pár sötét szilánkom bennszakad.

a kocsmában bús szótlanság kávézik;
sanda gyanú híg vért fakaszt.
veled álmodtam az éjjel, úgy rémlik
s valós hiányod itt marad.

este. a költő hazaindul.
szerelmes szíve-napja vértóba száll.
éji vadak őrzik titkunk.
hiányod üvölt, s te tetted ezt. király!


NOTE: Look into a gloryhole

már nem félek ha rongyosan
megyek ki az utcára
költőnek alultáplált vagyok
embernek meg gyáva

alkonnyal kelek s csak néha fekszem
frigid szukák szőrös ölére
egymagam vagyok az embergyűlölet
örökké füstölgő gyárkéménye

paraszt szóra ritkán reagálok
rímem is van de öklöm erősebb
mit idáig képzeltem mind leányálom
s még mindig őrzöm a velőmben

minden újabb nap éhezéssel
könnyebbnek érzem magamat
s hogy most telefonba írom versem
s nincs több hely


mire kőolaj lesz belőlünk

mire kőolaj lesz belőlünk
lírám oktánszáma
lágy kondenzcsíkot húz felettünk
minket parodizálva

ott, ahol a kisgöncöl is nagyobb,
ahol gázként sziszeg gondolatod rózsája,
ott, ahol én épp tüzet adok,
s belobban szerelmünk parókája

bomló planktonok kufircolnak
mire kőolaj lesz belőlünk
felületes felültetések
áldozata lesz minden merszünk

persze, lelkünket telemerjük
minden kacattal, mint noé,
szárazságban zöld ágat remélünk
én elfutok cigié' s boré'

cseppfolyósan csak évődünk
persze, azért még fenszterlizek
mire kőolaj lesz belőlünk
egy filantróp olajmécsesébe

beleégünk, mint lepkeszárny,
zsíros ujj lóg az olajba,
szétszaggat téged, engem már
kivakart az asztallapra,

egymásra lobbanunk, mint ideg
a flört lerángat rólad pár bőrt
elnyeled valóságom, mint föveny
mire kőolaj lesz belőlünk


óda és vissza

lant helyett most felveszem a bluntot
ha peng e cucc tovább én nem hajtok
mert leng e lét csodáld te ki tartod
lant helyett most felveszem a bluntot

tárt karokkal várlak itt az évszak
szürkeség az ősz vagy te vagy színvak
avarba hull most a nőstény préda
tárt karokkal várlak itt az évszak

fenyőkön az ólomsúlyú cseppek
a szél ölén most törött szárnyak lengnek
párolog a lég éget a reggel
fenyőkön az ólomsúlyú cseppek

megfizetek mindennek az ára
leltár nincs az intézmény bezárva
törött lábam új utakra vár ma
megfizetek mindennek az ára

visz a láb és tiszta füst a herbál
vérem zubog mélyvörös és termál
szálló por és lenge eső megvár
visz a láb és tiszta füst a herbál

mit összehord e demisec lélek
megnyílnak a szférák és én szfélek
lényegtelen mennyire nem érted
mit összehord a demisec lélek


hídon

túl ezer kalandon, mit épp ha megírtam,
s dacára mindennek, gyorsul az iram –
a galopp, a hajsza, űzve űzetés,
habár belátom, lírám még kevés,

hogy szavakba zárjam, mit kis testem megél,
hát tengek halk múzsák csobogó ösztönén,
s néha még a metrumra is baszok,
hogy leírjak mát, moi-t és holnapot,

senki nem kíváncsi, hogy mit és hol tanultam,
hát most röpke kerülőutat teszünk:
ha egy lejt nem találok farzsebembe nyúltan,
marad nagypofájú büszkeségem gyógyszerül,

és a hála. minden apróságért.
főleg azért, mi nem adatott meg.
és magányom ha nem is pontosan száz év,
nadrágként letolt lelkemből halott lesz,

vagy ki tudja... még nagyokat mondok.
bocsásd meg ezt egy húsz éves testnek.
s ha e fennhéjázó rímelésre orrolsz,
őszintén és tiszta szívből: bazd meg.